|
A város alapítása
Milánót a kelták egyik törzse, az insuberek alapították az i.e. 6. században. A 19. században végzett régészeti kutatások szerint a mai város elődje egy kis falucska lehetett. A hagyományok szerint, melyekről Titus Livius római történetíró is említést tett feljegyzéseiben, a várost Belloveso gall herceg alapította a Pó-síkságának közepén, miután elűzte az ott élő etruszk őslakosokat. A város földrajzi fekvése – a síkság közepén, fontos kereskedelmi útvonalak kereszteződésében – ihlette meg a névválasztást is: Mediolanum (azaz utak kereszteződése). Ez a név gyakori volt Galliában, többek között Moiliens, Meuliens és Miolan települések neve is ebből eredeztethető.
A város nevéhez egy legenda is fűződik. E szerint Belloveso álmában azon a helyen, amelyet az istenek megjelöltek számára városalapításra, egy mellső testrészén gyapjas vaddisznó kocát látott: scrofa semilanuta. A gall vezér ekkor eldöntötte, hogy az új várost Mediolanumnak nevezi el (semilanuta = medio-lanae, azaz félig gyapjas). A vaddisznó a 4. századig a város jelképe volt.
Milánó alapításakor a hely kiválasztását illetően több elmélet is létezik:
A város a Fontanilli-vonal mentén fekszik, az alpesi hegylábfelszín (dombvidék) és a Pó-síkságának határán. Valószínűleg egy földnyelven alakult ki, mely védve volt a Pó áradásaitól.
Az archeoasztronómiai elméletek szerint egy kelta szentély körül épült ki, amely valószínűleg a mai Piazza della Scala területén állt.
Valószínűleg erről a szentélyről tett említést Polübiosz görög történetíró is, amikor beszámolt Mediolanumról. A város két folyó, a Seveso és Nirone összefolyásánál épült ki a könnyebb védhetőség érdekében.
Tény azonban, hogy a város központja mindig is a mai Piazza del Duomo által meghatározott területen volt. Polübiosz szerint a gall városban Belisama szentélye állt, akit a rómaiak később Minervával azonosítottak. Ugyancsak a történetíró említi meg, hogy ebben a szentélyben őrizték az insuberek háborús ereklyéit is.
A rómaiak fennhatósága alatt
A rómaiak i. e. 225-ben jelentek meg először Mediolanum környékén, majd Gnaeus Cornelius Scipio Calvo és Marcus Claudius Marcellus vezetésével i. e. 222-ben el is foglalták. A rómaiak terjeszkedésének fő akadálya Hannibál volt, aki karthágói seregeinek élén i. e. 218-ban átkelt az Alpokon, és a Ticino folyó mellett fényes győzelmet aratott. A második pun háború azonban a rómaiak győzelmével ért véget, így i. e. 201-ben sikerült ellenőrzésük alá vonniuk Gallia Cisalpinát (az Alpokon inneni Galliát), és az őslakos keltákat pedig lassanként beolvasztották saját népükbe. A romanizálódás i. e. 88-tól kezdve, Julius Caesar uralkodása alatt vált intenzívvé, amikor Mediolanum és a szomszédos észak-itáliai települések, Brixia (Brescia), Bergomum (Bergamo) és Comum (Como) is római coloniákká váltak (Lex Pompeia de Gallia Citeriore).
Julius Caesar gall háborúinak idején (i. e. 58 – i. e. 50) Mediolanum stratégiai fontosságú állomás volt, ennek köszönhetően a város gazdasági élete is fellendült. I. e. 49-ben municipium civium romanorum rangot kapott.
Mivel a provincia a Római Birodalom határvidékén feküdt, területére többször is betörtek kimber és teuton törzsek, így 102-ben is, azonban a város sikerrel ellenállt az ostromnak. 260-ban Gallienus császár seregei egy nagy alemann sereget vertek vissza Mediolanum falai alól. Aurelianus császár közigazgatási reformjainak életbelépése után Aemilia et Liguria provincia székhelye lett, ugyanakkor a városban székelt az a császári megbízott, aki a birodalom nyugati határainak védelméért volt a felelős. Ebben az időszakban számos nagyszabású építkezés zajlott a városban, többek között ekkor épült fel a 155×125 m-es, ellipszis alakú amfiteátrum, melynek ma csak a romjai láthatók.
Miután Diocletianus felosztotta a birodalmat, Mediolanum lett a Nyugat-római birodalom székhelye. Ebben az időszakban épült fel a város második védvonala, melynek romjai (elsősorban kapui) napjainkban is láthatók. A nyugatrómai császár, Maximianus, számos új épületet emeltetett a városban: termákat, színházakat stb.
Itt adta ki 313-ban Nagy Konstantin az úgynevezett milánói ediktumot, ami a keresztény vallás elismerését jelentette. 375-ben Ambrosius (Szent Ambrus) lett Mediolanum püspöke, ő alatta vált a város a keresztény világ egyik legjelentősebb püspöki székhelyévé. Halála után (397) Mediolanum megőrizte hírnevét, többek között Szent Ágoston tevékenységének köszönhetően, akit 387-ben itt kereszteltek meg, és aki vallásfilozófiai műveiben nem egyszer kitért a város pompájára.
Középkor
A langobárd királyság Albuin uralkodása idején
A népvándorlások korában, az 5. századtól kezdve germán törzsek sorozatos betörésére került sor. Elsőként az I. Alarich vezette nyugati gótok érkeztek, és arra kényszerítették Honorius császárt, hogy helyezze át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát Ravennába, ami védhetőbb helyen feküdt, ugyanakkor közelebb is volt Bizánchoz. 407-ben Alarik seregei ismét kifosztották a várost. 452-ben az Attila vezette hun seregek pusztítottak a városban, majd 489 és 494 között a burgundok.
A 6. század közepén érkeztek Észak-Itáliába a langobárdok. Királyuk, Albuin, 569-ben vonult be az elfoglalt városba. A városi nemesség valamint a klérus nagy része ekkor Genovába menekült. A longobárdok az elszegényedett és lepusztult Milánó helyett Paviát tették meg új királyságuk (melyet Langobardia Majornak neveztek) fővárosának. Változás a város életében Authari király uralkodása idején (584–590) következett be, majd Teodolinda királynő uralkodása idején, akik felvették a katolikus hitet és nekiláttak az egyházi épületek felújításának, szabadon engedték a korábban bebörtönzött püspököket és papokat. 604 és 626 között, Agilulf uralkodása idején, Milánóba költözött át a királyi udvar. A 7. század közepén felújították a várost védő falakat, új kapukat és bástyákat emeltek, felújították a várost ellátó vízvezetéket.
A longobárd uralomnak csak 774-ben (páviai csata), Desiderius uralkodása idején szakadt vége, amikor Nagy Károly Pavia feladására kényszerítette a longobárd királyt és a pápa támogatásával a longobárdok királyává koronáztatta magát. A tartomány fővárosa a frank Karolingok uralkodása alatt továbbra is Pavia maradt. Az egyház befolyása erősödött, a püspökök mind nagyobb világi hatalomra tettek szert, a hercegségek helyébe pedig frank őrgrófságok és grófságok léptek. Ez időben alakult ki végleg Lombardiában a feudális társadalmi rend. Ebben az időszakban szakadtak el az észak-itáliai Longobárd Királyságtól a dél-itáliai hercegségek (Beneventói Hercegség, Capuai Hercegség, Salernói Hercegség). Az északi Longobárd Királyság hozzávetőleg azt a területet jelentette, mint a mai Lombardia, és Nagy Károly birodalmának felosztása után forma szerint a keleti frank, vagyis a későbbi német birodalomhoz tartozott. Ekkor jöttek létre Bergamo, Milánó, Brescia és Pavia grófságok, melyek az idők során erős városállamokká fejlődtek. I. Ottó német királyt 962-ban a pápa római császárrá koronázta, ennek köszönhetően a püspökök hatalma – főként a városokban – tovább erősödött. Milánó ismét vezető erő lett, Como is virágkorát élte, Pavia jelentősége ezzel szemben csökkent. III. Ottó idején úgy tűnt, hogy a német-római császárság álma szertefoszlott. Csak átmeneti eredményt jelentett utódjának, II. Henriknek 1004-ben Milánó fölött aratott győzelme, a városállamok nem békéltek meg a császári hatalommal. Az ezt követő időszakban a városállamok állandó csatározásokat folytattak egymással. Ellentétek alakultak ki a gazdag városi polgárság és a feudális nemesség között is.
1093-ban Milánó vezetésével létrejött a Lombard Liga (Societas Lombardiae), amelyet a pápa szintén támogatott, hiszen maga is évtizedes harcba keveredett a császárral, az ún. invesztitúra-háborúba. Ugyanabban az évben IV. Henrik császárt Veronában börtönbe vetették. Váltakozó sikerrel folytatta a harcot a városállamokkal szemben Barbarossa Frigyes császár is. 1158-ban legyőzte Milánót, 1162-ben fel is dúlta a várost. 1176-ban a legnanói csatában a lombard liga csapatai felülkerekedtek Frigyes seregein, és a császár 1183-ban a konstanzi békében kénytelen volt elismerni a lombard városok önkormányzatát. A 12. század elején Milánó hatalma erősödött, a város arculata is megváltozott: ekkor épültek fel az új falak, valamint ekkor kövezték le az első utcákat. A városok erejét azonban aláaknázta a továbbra is fennálló ellentét a polgárság (civesek) és a nemesség között. II. Frigyes császár ezért tudott Cortenuovánál 1237-ben ismét győzelmet aratni. Ezt követően megint kiéleződtek az ellentétek a császárok és pápák között. Az invesztitúra-harcok idején kialakult a guelfek (vagyis a pápapártiak) és a ghibellinek (a császárpártiak) csoportja. A guelf Martino della Torre Milánó urává lett, Veronában és a Garda-tó környékén pedig 1260-ban a Scaligeri család került hatalomra. A della Torrék 1268-ban uralmukat több más városra, így Comóra, Bergamóra és Bresciára is kiterjesztették.
A Viscontiak és a Sforzák
1277-ben a Milánó és Como között vívott desiói ütközetben Ottone Visconti döntő győzelmet aratott a della Torrékon, ezzel családja számára gyakorlatilag egész Lombardia fölött megszerezte az uralmat, és mintegy két évszázadra Itália egyik leghatalmasabb államának vetette meg az alapját. 1300-tól kezdődően a Viscontiak ellenőrzésük alá vonták a könyező városokat is: Bergamo és Novara 1332-ben, Cremona 1334-ben, Como és Lodi 1335-ben, Piacenza 1336-ban és Brescia 1337-ben. 1387-ben Gian Galeazzo Visconti a Scala-nemzetség veronai uralmát is megdöntötte. Firenze felé indult, de mielőtt megtámadta volna, 1402-ben meghalt. Utódja, Fiiippo Maria Visconti herceg alatt, 1408-ban, Verona Velencéhez került, sőt 1428-ban Filippo Maria Velence javára kénytelen volt lemondani Bergamóról és Bresciáról is. A Viscontiak hatalma 1450-ig tartott, amikor Milánót a Sforzák ragadták magukhoz. A Viscontiak Milánó fénykorát teremtették meg. Azzone Visconti udvarába hívta Giottót; Gian Galeazzo aki hercegi címet vett fel – megvetette a milánói dóm és a paviai Certosa alapját. Milánó számos új világi épülettel is gyarapodott. A firenzei reneszánsz erős hatást gyakorolt a város művészetére.
Francesco Sforza (a név annyit jelent, mint erőszakos, és még Francesco apja vette fel) úgy vált Milánó urává, hogy feleségül vette az utolsó Visconti herceg lányát. E család fennhatósága idején Milánó napja leáldozott. Ő rendelte el az egykori Porta Giovia helyén a Castello Sforzesco építését. Lodovico Sforza herceg, aki az Il Moro (a mór) ragadványnevet viselte, 1494-ben vereséget szenvedeti a Nápolyi Királyság meghódítására az országába behatoló VIII. Károly francia királytól. 1499-ben XII. Lajos, aki anyai ágon Visconti-leszármazott volt, ezen a címen igényt tartott Milánóra. Sforzának ismét menekülnie kellett. 1513-ban nyerte vissza Milánó megint a függetlenségét, de csak igen rövid időre. A hatalmat a polgárság vette át. A republikánus éveknek 1515-ben I. Ferenc francia király vetett véget, aki a Milánótól délkeletre fekvő Marignano melletti csatában aratott győzelmével harmadszor is a franciáknak szerezte meg a várost.
Spanyol és osztrák fennhatóság alatt
V. Károly német-római császár, aki egyúttal spanyol király is volt, ugyancsak örökösödés címén formált jogot Lombardiára, és Pavia mellett győzelmet aratott I. Ferenc fölött. Seregeivel azután Róma felé vonult tovább és 1527-ben feldúlta az örök várost. Hatalmát itt nem tudta megtartani, de Lombardia a Spanyolországban uralkodó Habsburgok kezében maradt. Az utolsó Sforza herceg ugyan névleg még tíz évig a város kormányzója volt, de ez helyzetén mit sem változtatott. A spanyol uralom mind Lombardiában, mind Itália egyéb államaiban a stagnálás és a visszaesés időszakát jelentette, noha erre az időre esik a kiváló Carlo Borromeo milánói érsek korszaka is (1538 –1584, halála után szentté avatták). Észak-Itália államai gazdasági hanyatlásban voltak, hiszen az Európán kívüli területek felfedezése, a gyarmatosítás kezdete miatt a vidék kiesett a kereskedelmi forgalom fő irányából. Lombardia területe is csökkent, ez idő tájt került a Luganói-tó csaknem egész terjedelmében és a Lago Maggiore északi része Svájc birtokába. A Lombardiától nyugatra eső Piemont a Ticino folyóig terjeszkedett, kelet felé az Oglio alkotta a határt Velencével, délen pedig a Pó folyó választotta el a parmai hercegségtől. A spanyol udvar kormányzó és helyi szenátus útján gyakorolta hatalmát Lombardia fölött.
A spanyol örökösödési háború (1701–1713) után az utrechti békeszerződésben Lombardiát az osztrák Habsburgok kapták meg, akik létrehozták a Milánói Hercegséget. A lengyel örökösödési háború folyamán 1734-ben ismét francia csapatok szállták meg, de az 1738-ban megkötött bécsi béke során Mária Terézia férjének, Lotaringiai Ferencnek birtoka lett. Mária Terézia uralkodása idején viszonylagos nyugalom uralkodott Lombardiában. II. Józsefnek, a magyarok kalapos királyának uralkodása alatt itt is megerősödtek a Felvilágosult abszolutizmus reformjai. Ebben az időszakban alapították meg a Brera Palotában a Szépművészeti Akadémiát (1776), valamint a Scala operaházat (1778).
A század utolsó évtizedében a francia forradalom éreztette hatását, majd 1796-ban Bonaparte tábornok bevonult a városba és megszüntette a Habsburg-uralmat. A Campo Formió-i béke szerződés értelmében Lombardiát a Francia Köztársasághoz csatolták. A lakosság nagy örömmel fogadta Bonaparte tábornokot , akit a felvilágosodás és a demokratikus reformok megtestesítőjének tartottak. 1797-ben a Direktórium létrehozta a Ciszalpin Köztársaságot, ezt követően 1799-ben a Habsburgok újabb kísérletet tettek a terület visszaszerzésére. 1800-ban Bonaparte jelentős győzelmet aratott Marengónál, és visszaállította a korábbi helyzetet. 1802-ben Bonaparte megszüntette a Alpokon inneni köztársaságot, és létrehozta az észak- és középolasz köztársaságot, amelynek elnöke ő maga lett. Francia császárrá koronázása után ezt átalakította Itáliai Királysággá, és kikiáltatta magát annak uralkodójává. 1805-ben a Milánó melletti Monzában Lombardia ősi vaskoronájával meg is koronázták Itália királyává. Napóleon bukása után, 1814-ben a Bécsi kongresszus az Osztrák Császárság fennhatóságát ismerte el Lombardia felett, ami a helyiekből erős ellenérzéseket váltott ki. Milánóban a császár bukása után is továbbéltek a liberális eszmék, amelyek összeférhetetlenek voltak a bécsi udvar abszolutista törekvéseivel.
A 19. század
Napóleon bukása után reformjai és liberális eszméi továbbéltek a városban. Lombardia a Habsburg Birodalom része lett. A hatalmas adók ellehetetlenítették a helyi gazdaságot, ez a lakosság köreiben mély ellenérzéseket váltott ki a az abszolutista hatalommal szemben. Megkezdődött a risorgimento, az olaszok szabadságmozgalma. 1832-ben Giuseppe Mazzini titkos köztársasági szövetséget alapított, ekkor azonban még a mérsékeltebb monarchikus-liberális piemonti Camillo Cavour gróf eszméi voltak előtérben. Haladó irányzat kerekedett felül a nyugati Piemontban is, ahol Napóleon bukása után a korábbi uralom tért vissza; Károly Albert király 1848-ban területének új, korszerű alkotmányt adott. Ugyanebben az esztendőben, a forradalmak évében itt is kitört a forradalom, Milánóban öt napig tartott (Cinque giornati), és célja a Habsburgok elűzése volt. Károly Albert 1848-ban meg is üzente a háborút Ausztriának, de a harcokban alulmaradt a Radetzky marsall vezette seregekkel szemben. A szabadságmozgalom élén továbbra is Piemont járt. Károly Albert lemondott az uralkodásról fia, II. Viktor Emánuel javára, a miniszterelnök pedig Cavour lett. Cavour szövetséget kötött Franciaországgal. 1859-ben az osztrák seregek a Milánó melletti Magentánál, majd a Garda-tótól délre fekvő Solferinónál elszenvedett vereségük után lemondtak Lombardiáról a Szárd-Piemonti Királyság javára. 1861-ig Giuseppe Garibaldi vezetésével Itália területének legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki. 1866-ban hozzácsatolták Velencét, majd 1870-ben – a franciák kivonulása után – Rómát is. Mivel az egyesített Olasz Királyság fővárosa egyértelműen Róma kellett legyen, Milánó központi szerepet kapott a gazdasági-kereskedelmi életben.
A 20. század első fele
1889-ben Milánóban épült meg Európa első nagy áruháza, amely az Alle città d’Italia (Itália városaihoz) nevet kapta. Az áruház 1918-ban leégett, de gyorsan újjáépítették és ekkor Gabriele d’Annunzio költő javaslatára átkeresztelték La Rinascente (Az újjászületett) névre.
1902-ben alapították meg a városban a gazdasági és kereskedelmi főiskolát, amely hamarosan Olaszország legrangosobb kereskedelmi főiskolájává fejlődött.
1906-ban a városban Nemzetközi Kiállítást rendeztek, ekkor alakították ki a Castello Sforzesco mögötti Parco Sempionét valamint ekkor épült fel a vásárváros (Fiera Campionaria di Milano). A századelőn Milánó az olasz szocialisták legfontosabb bázisa volt, itt jelent meg napilapjuk, az Avanti! is. Művészeti téren az olasz futurizmus fellegvára volt. 1914-ben a városban adták ki Benito Mussolini lapját az Il Popolo d’Italia-t.
Az első világháború során a hadiipar egyik fontos központja volt. A várost mindössze egyszer, 1918. február 14-én bombázta az osztrák légierő, a támadás 18 halálos áldozatot követelt.
A két világháború között, a gyors iparosodásnak köszönhetően rohamosan nőtt a város népessége: míg 1881-ben 320 ezer lakosa volt, az 1920-as évek közepén meghaladta az 1 milliót. Ebben az időben már hatalmas szakadék tátongott az ország gazdaságilag elmaradott déli része valamint az iparosodott észak között, így jelentős bevándorlási hullám indult meg délről az észak-olasz nagyvárosok felé. Az ipari üzemek a munkásosztály erősödéséhez vezettek, ami a fasiszták és a szocialisták közötti ellentét erősödéséhez vezetett. Ennek következtében 1919. április 15-én felgyújtották az Avanti! székházát. 1921. március 23-án Giuseppe Mariani, Giuseppe Boldrini és Ettore Aguggini anarchisták bombatámadást intéztek a Teatro Diana ellen, ami 21 halálos áldozatot követelt és több mint 50 sebesült is volt.
1923-ban Milánóhoz csatolták a környező kisebb településeket: Lambrate, Greco, Affori, Baggio, Gorla, Precotto, Musocco, Niguarda, Trenno, Chiaravalle, Crescenzago, Vigentino.
1924-ben itt jelent meg az első olasz kommunista napilap, a L’Unità.
A második világháborút megelőző fasiszta uralom idején Milánóban, akárcsak az összes többi olasz nagyvárosban nagyszabású építkezésekbe kezdtek: a főpályaudvar grandiózus épülettömbje, a planetárium valamint a Linate repülőtér melletti mesterséges tó a hidroplánok fogadása érdekében (Idroscalo).
A második világháború során a várost többször is bombázták a szövetségesek. 1943 szeptemberében Észak-Olaszországot elfoglalták a németek, akik ellen számos helyi partizánalakulat vette fel a harcot. Milánót végül 1945. április 25-én szabadították fel a szövetséges csapatok. Ezt a napot ünnepnappá nyilvánították (Festa Nazionale della Liberazione). 1945. április 29-én halott fasiszták holttesteit akasztották fel fejjel lefelé a Piazzale Loretón.
A második világháború után
A második világháború romjainak eltüntetése gyors ütemben haladt: 1946. május 11-én megnyitotta kapuit a Teatro alla Scala is. A város képe azonban megváltozott, megépültek a város sugárútjai, felépültek az első felhőkarcolók (Pirelli-toronyház valamint a Velasca-toronyház). Az ipar gyors ütemben fejlődött, amihez hozzájárultak a Pó-síkságán feltárt első földgáztelepek is. Torino, Genova és Milánó lettek Olaszország gazdasági életének vezető települései, az általuk határolt vidék lett az ország ipari háromszöge. A gyors ipari fejlődésnek köszönhetően a város népessége is gyors ütemben növekedett, rengeteg dél-olaszországi lakos települt a városba illetve a környező településekre. A közlekedés könnyítése érdekében 1964-ben forgalomba állították az első metróvonalat.
1969. december 12-én súlyos terrortámadás színhelye volt a Piazza Fontana. Ezt két anarchista szervezte meg, akik ezáltal próbálták rávenni az olasz kormányt, hogy vezessen be szükségállapotot. Az anarchistákat a neonáci Ordine Nuovo egyesülettel hozták összefüggésbe. Ez volt az egyike a legvéresebb összecsapásoknak az olasz kommunisták és szélsőjobboldaliak között. 1969 őszén nagyméretű utcai tüntetésekre is sor került (autunno caldo), amiket a helyi szakszervezetek szerveztek a munkakörülmények és a bérezési feltételek javításának elérése érdekében.
A 20. század második felében vált Milánó a világ divatiparának egyik központjává.
A '80-as években megerősödött az Észak-Olaszország függetlenségéért harcoló mozgalom, melynek egyik fő vezéregyénisége Umberto Bossi, a Lombard Liga vezetője volt. Elsősorban azt sérelmezték, hogy a római kormány az észak-olasz régiók pénzének túl nagy részét költi a sokkal szegényebb dél-olasz vidékek fejlesztésére, és ezáltal a régió gazdasági fejlődését gátolja.
1993. július 27-én a maffia egy öt halálos áldozatot követelő robbantást hajtott végre a városban. Ugyanebben az évben Marco Formentini személyében megválasztották a város első nem szocialista polgármesterét.
2001. október 8-án a Linate repülőtéren következett be Olaszország legsúlyosabb légi katasztrófája. Egy McDonnell Douglas MD-87 és egy Cessna Citation repülőgép ütközése 118 emberéletet követelt. 2002. április 18-án egy magánrepülőgép ütközött a Pirelli-toronyházba, két emberéletet követelve. Milliós nagyvárossá lett.
|
Milánó - Általános Információ
Milánó
Felhős 15 oC